Az árut a vevőnek gyártjuk, nem raktárra – gondolhatja a cím láttán teljes joggal a kedves Olvasó. Pontosan kiszámítható, mennyi idő alatt fogy el az utolsó fillérje is egy cégnek, ha ilyen érthetetlen dolgot művelne – tűnődhetünk tovább. Közgazdasági nonszensz? Miért is fűrészelné a fát maga alatt bárki?

Valóban gyorsan a padlóra kerülnénk, ha az áru útja a raktárban be is fejeződne. A raktárra gyártók azonban saját érdekükben működtetik ezt a látszólag ellenük ható rendszert. Az áru ugyanis csak rövidebb-hosszabb ideig pihen a raktárban és maximum hat hónap után kizsuppolják onnan, vagy szakszerűbb kifejezéssel élve kényszer-kitárolják. Jó-jó, de akkor miért nem viszi el rögtön a vevő, és mi a jó a gyártónak abban, hogy ilyen sokáig raktárkészletben „dögleszti” a tőkéjét?
    Bizonyára nem így csinálnák – elsősorban a nagy vevők és a kellőképpen tőkeerős gyártók –, ha nem ez lenne az optimális megoldás számukra. Ki, mit és hogyan nyer ezen az ügyleten?
    A csomagolóanyag-gyártók vevői az előre, pontosan soha nem kiszámítható piac szereplői, akik maguk is igyekeznek minimális ráfordítással maximális eredményt, illetve profitot produkálni. Ez utóbbit az állandóan változó piac mindenkori igényeinek legjobb kiszolgálásával tudják elérni. A változások egy része tőlük független, másik része valamelyest befolyásolható például reklámokkal, különféle értékesítési akciókkal, a fogyasztási kultúra alakításával. A termékek (hosszabb-rövidebb) életútjának megtervezésével valószínűsíthetők azoknak a piac által igényelt mennyisége. Különféle tényezők alakíthatják az eladást, mint például a kereseti viszonyok, a vásárlóerő növekedése vagy a szezonalitás, pontosan azonban senki sem tudja előre meghatározni az árufogyást. Hogy a csomagolóanyag-gyártók vevői – akik másfelől a piac beszállítói – szükség esetén azonnal ki tudják elégíteni a hirtelen megnövekedett keresletet, ám mégse „csúcskészletekben” tartsák állandóan pénzüket – ami igen drága mulatság lenne – próbálták optimalizálni ráfordításaikat. Így született meg a raktárra gyártás ötlete is.

Minden szállító/eladó álma a folyamatosan jelen levő és megbízhatóan fizető megrendelő. E tekintetben a nagy, illetve multinacionális cégek ideálisak. Kegyeikért aztán – érthető módon – sokan versengenek. Az alkupozícióban levő nagyok élnek is lehetőségeikkel: a maximumot kipaszírozzák beszállítóikból.
    Az optimális darabszám előállítása a leggazdaságosabb vevő és gyártó számára egyaránt. Számításokkal bizonyították, hogy valamely áru meghatározott mennyiségű illetve idejű tárolása (raktározási és finanszírozási költsége) olcsóbb, mint ezek elaprózott gyártása. A megrendelő sokféle szempontot figyelembevéve előrejelzi, majd erre alapozva megrendeli az éves mennyiség ütemezett gyártását a csomagolóanyag gyártónál, ugyanakkor fenntartja magának a jogot, hogy a piac igényeinek alakulása szerint hívja le a szükséges mennyiségeket. Zárt végűvé teszik azonban az ügyletet, vagyis megállapodnak a szakaszosan legyártott készletek elszállításának legkésőbbi időpontjáról, ami általában három-hat hónap. Ez biztosíték a gyártónak, hogy legkésőbb fél éven belül a pézéhez jut, hiszen a határidő lejárta előtt a vevő csak a részmennyiségek lehívásakor fizet.
    Akkor kevesebbet érdemes egyszerre gyártani – gondolhatnánk –, hiszen kisebb a kockázat. Csakhogy, ha a piac mégis hirtelen megugrik, és a megrendelő ott áll csomagolóanyag nélkül, az talán még nagyobb baj, mintha a nyakán marad valamennyi a határidő lejártával. A potenciális vevő elszalasztásának luxusát ma már egy piaci résztvevő sem engedheti meg magának.

Magyaroszágon kevés olyan tőkeerős csomagolóanyag-gyártó van, aki – elsősorban finanszírozási lehetőségei miatt – képes e rendszert működtetni.
    A Zalai Nyomda tavalyi két és fél milliárd forintos forgalmának, mintegy kilencven százalékát a csomagolóanyag-gyártás adta. Vezérigazgatója, Czirkl György szerint a rendkívül nyomott árak ellenére azért éri meg mégis a nagy vevők megbízásaiért versengeni, mert a piac igényeinek folyamatos kielégítése azonnali, elaprózott példányszámú gyártásokkal nemcsak lényegesen drágábbá tenné az egy darabra eső költséget, de kevésbé tudnák ütemezni az előállításokat, ami a kapacitások alacsonyabb hatékonysággal működtetését eredményezné. E rendszer további előnye, hogy a raktárra gyártással kitölthetők a termelés folyamatában jelentkező űrök, tehát ideális esetben nincs üresjárat, vagyis gépállás.
    Balog Miklós, a Royal (öntapadó címkéket gyártó) Nyomda ügyvezető igazgatója úgy véli, bizonyos kockázatai vannak a tőke ilyen hosszú ideig áruban tartásának, mint például az infláció, kamatváltozás, vagy a forint árfolyamváltozása, de a szállítók megpróbálják e tényezőket a vállalási árban érvényesíteni. Kompenzálja őket továbbá e szerződések folyamatossága, kapacitásaik lekötésének biztosítása.
    A legnagyobb hazai raktárra gyártó rendszert a kecskeméti M-Real Petőfi Nyomda működteti. Ügyvezető igazgatója Fábián Endre a vevői és beszállítói erőforrások minden eddiginél hatékonyabb felhasználásának titkait osztja meg a kedves Olvasóval:
    – Olyan extra kiszolgálást – azonnali szállítást – tudunk biztosítani a vevőinknek, amit kevés versenytársunk. Az áru lehívásának ütemezését még ma is többségében a vevők határozzák meg. Működtetünk azonban már egy, a korábbinál is fejlettebb, az úgynevezett minimum-maximum rendszert. Megállapodunk a raktárkészlet legkisebb, illetve legnagyobb mennyiségéről. A készlet minimumra csökkenése esetén automatikusan legyártjuk a maximumra feltöltéshez elegendő mennyiséget. A készletek alakulásának figyeléséből, jól használható ciklikussági diagrammokat tudunk készíteni. Ennél is korszerűbb az úgynevezett VMI (vendor manage inventory = a szállító által menedzselt készlet), amikor is a vevő ad egy készletlehívási előjelzést, aminek alapján mi dönthetjük el, milyen ütemezésben gyártjuk le a szükséges mennyiségeket. Ezzel további megtakarításokat tudunk elérni. Különféle módszerek léteznek; mi a rolling forecast-ot, vagyis a gördülő előrejezést több megrendelőnkkel működtetjük. Fél-egy éves előrejelzést adnak hetente,vagy havonta, és az éppen aktuális állapotnak megfelelően jelzik a várható lehívásokat. Saját kockázatukat is csökkentik és a mi dolgunkat is megkönnyítik. Így jobban tudjuk tervezni anyagbeszerzéseinket és kapacitáslekötéseinket. Megállapodás kérdése, hogy milyen előrejelzett (például havi) mennyiséget fizet ki a vevő garantáltan részünkre. Az együttműködés legmagasabb szintje, amikor a megrendelő a marketingtervét átadja beszállítónak. Ebből, illetve egy termék történelmi információjából a beszállító maga dönti el a legyártandó példányszámot. Óvatosnak kell lennünk, mert ha rosszul becsüljük meg a szükséges mennyiséget, vagy minket szorít a dolog, vagy ami még rosszabb, nem tudjuk vevőink igényeit kielégíteni, amit egyszerűen nem engedhetünk meg magunknak.

Chmelár Veronika