A coachingot – vagyis a rendszeres edzést, tréninget az üzleti életben – sokféleképpen értelmezik külföldön és itthon is. A versenysportból származó felfogás szerint a coaching speciális gondolkodásmód, szemlélet, amely magas szintre emeli a problémamegoldást, ezáltal jelentősen növeli a teljesítményt. A coach (tréner) nem ad tanácsot, hanem segít felismerni rejtett, belső forrásainkat, mint a változások kulcsát, amelyek saját legjobb megoldásainkhoz vezetnek.

A coaching néhány éve az USA-ból indult világhódító útjára és hatékonysága miatt gyorsan terjed Európában is. Magyarországot a közelmúltban érte el az új „módi”.

A versenysport gyakorlatából az üzleti életbe átemelt eredménycentrikus coaching célja: valamely területen a legjobbnak lenni, aminek eléréséhez az út a rendszeres tréningen keresztül vezet. A tudatosság növelésének ilyen módja sikerélményeket ad a benne résztvevőknek: azt a rendkívül jó érzést, hogy a coachee (vagyis a tréningben résztvevő) képes saját problémáit magas színvonalon megoldani, jól dönteni, cselekedni, mindezért felelősséget vállalni; ezek eredményeként többletértéket teremteni és ezáltal sikeresnek lenni. A coachee feladatának, szerepkörének tudatosítása (tisztázása), szintjének megfelelő döntési szabadságot és az ezzel járó felelősséget adja egy szervezeten belül mindenkinek a munkájáért, ezért a legfőbb érték: az ember közérzete javul a munkahelyén, ami jó kihatással van az élet egyéb területeire is. A munkahelyi coachingból hozott magas szintű problémamegoldó gondolkodásmód beépül a személyiségbe.
    Az USA-ban és Nyugat-Európában az emberi erőforrásba befektetésnek tekintik a coachingot.

A coachingmódszerek közötti különbségek annak eredetéből következnek. Egyes források a szociális munkások szupervíziós területéről (családterápiából), mások a sportból vélik kialakulni a coachingot. A coaching és a szupervízió technikájában felfedezhető némi hasonlóság, ugyanakkor az elnevezés és a győztes szemléletű coaching inkább a sportból jöhetett, hiszen jelentése: edzés, tréning. A coach az angolban edzőt, a coachee tréneltet jelent. További lehetséges eredetekről is szól a fáma, azonban a legfontosabb a végeredmény. Szerencsére ez a tudomány sokféle módszert „megenged”.

A szociális szférából érkezett, mostanában coachokként emlegetett korábbi szupervizorok a személyiségfejlesztésre helyezik a hangsúlyt; többségük pszichológus, pedagógus, egyéb, ilyen irányú képzettséggel rendelkezik. Módszerük pszichoterápiás, szupervíziós alapokon nyugszik: a múltba tekintgető, személyiséget boncolgató, okokat feltáró, elemző, ami hosszú távon hasznos lehet annak, akinek van mersze szembesülni bármivel, ami nem maradéktalan tökéletességéről szól.
    Magyarországon azonban nincs hagyománya, kultúrája a „pszichológushoz járásnak”. A köztudatban elterjedt felfogás erről: ha pszichológushoz kell járnom, nem vagyok normális. Sok ember számára zavarba ejtő már az is, ha egy pszichológussal ül szemben. A szupervíziós felfogású coachingban résztvevők gyakran „titokban” coachingolnak, mert szégyenként élik meg, hogy erre „szükségük” van. Előfordult, hogy hazai neves szervezetfejlesztő cég úgy adott egyéni coachingot egy vállalat vezetőinek, hogy a résztvevők ötletszerűen és titokban vehették igénybe a keret-óramennyiséget. Az összóra felhasználásával kapcsolatos elszámolás a megbízó felé szigorúan bizalmi kérdés volt; vagyis a megrendelő nem tudhatta ki, mikor, hányszor vette igénybe a coachingot.
    A coachingban résztvétel szégyenként megélése visszatartó erejű. Hatékonyságát rendszertelensége tovább rontja.
    A sportból hozott, eredménycentrikus coaching mindenkinek tetszik. Adott állapotból, feltételekből nyílegyenesen éri el a célt. Csak a célra koncentrál. Nem nézeget a múltba, nem boncolgat, nem keres okokat, nem minősít, nem szembesít azzal, mit csinálhattunk volna jobban. Csak az a kérdés: ezentúl hogyan csináljuk, hogy mi legyünk a legjobbak. Ami egy sportolóban túl magabiztosnak, bosszantóan tudatosnak tűnhet, az valójában részéről annak kristálytisztán átlátása, hogy az edzéseken kell felkészülnie versenygyőztességéhez. Az ilyen szemléletű coachingot boldogan vállalják fel. Ebben nem szégyen, hanem érdem részt venni.
    Néhányan rossz szemmel nézik, amolyan tiltott útlerövidítésnek – a lélek bozótosában átvágásnak – tartják ezt a módszert.
    A gordiuszi csomót hosszasan bogozgatók annakidején szörnyen felháborodtak Nagy Sándor sziszifuszi mentes, egyetlen kardcsapásos megoldásán. Ez így nem ér, mondták, tessék bajlódni annyit a feladattal és közben szenvedni, mint mi.
    Eric Berne amerikai pszichiáter Sorskönyvében nagy, apró kavicsokkal teli hátizsákhoz hasonlítja a lelki terheket, amelyeket egy ember hordoz a hátán. A terapeuták közül a „Javulgassunk-javulgassunk” felfogásúak szlogenje: „Nem lehetsz jól mindaddig, amíg egyetlen kavics is van a zsákodban”, amelyeket egyenként emelnek ki és csak alapos elemzés után „hajítanak” el. A „Gyógyuljunk meg” felfogású sorskönyv-analitikusok átvágják a hátizsák szíját, hogy a páciens a lehető leggyorsabban megszabaduljon terhétől. Azt mondják: „Előbb legyél jól, aztán majd kianalizálunk, amennyiben egyáltalán még érdekel a dolog.”

Az előbb említett, coachingot a vezetőknek „suttyomban” adó cég (pszichológus) vezetője a győztes szemléletű coachingot amolyan amerikai, felszínes „WOW-álságosnak” titulálta (vagyis nem hisz benne), mindazonáltal elismerte, hogy sokszoros hatékonysága miatt, kénytelenek lesznek ez irányba terelődni ők is. Nem lesz könnyű dolguk. Tudniillik ezt nem lehet eljátszani. Ehhez hitelesnek kell lenni, vagyis a „tudom, hogy képes vagy rá, nézzük meg, hogyan” személyiségű coachra van szükség. Az a coach, akiből nem ez sugárzik belülről is, bajban lesz. Ugyanis a kommunikáció 70 százaléka szavak nélküli. A „tárjuk fel, miért nem vagy képes rá” felfogású adást leveszi a trénelt a coach megszólalása előtt. A szakirodalmak legfontosabb követelménynek a coach megfelelő személyiségét tartják.
    Sajnálatos módon többször voltam tanúja az „én vagyok a nagy varázsló, te meg a szörnyen tudatlan (és bármit is csinálsz, a tudás hatalma nálam volt-van-lesz)” metakommunikációnak a coach részéről, aminek a célja és végeredménye nem a tréneltből a maximum kihozása, hanem saját fontosságuk és hatalmuk fitogtatása némi tudáscsöpögtetés mellett, ami minél tovább tart, annál tovább fizet az ügyfél.
    Enyhébb változata az anyáskodó/atyáskodó kiállás, de ezt sem tartom szerencsésnek. Úgy vélem, a trénelt az élet sok területén legalább annyi, saját szakmájában, pozíciójában pedig biztos, hogy több tudással rendelkezik, mint a coach és aki nem az egyenrangúság érzésével és meggyőződésével „ad coachingot”, nem számíthat olyan eredményekre, mint akinek ez valóban belülről jön.
    A másik nagyon fontos dolog a coachingolt területen jártasság vagyis a szakmai kompetencia. (Ugyancsak elengedhetetlennek tartja minden, ezzel a témával kapcsolatos publikáció.) Az üzleti életben az üzleti, mikro-, makrogazdasági, piaci ismeretek, vállalkozó szellem, döntésképesség, vezetői tapasztalatok stb. nélkül sokszoros ráfordítással lehet célhoz érni. A szakmai kompetenciával rendelkező coach töredék idő alatt tud eredményt elérni kérdéseivel. Márpedig az üzleti élet vezetőinek egyik legdrágább dolog az idejük. És csak méltó partnerekre hajlandók pazarolni.

Chmelár Veronika